Öld meg Voldemortot

Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész

Harry Potter and The Deathyl Hallows part II.

Az Odeon Mozi programja

színes angol-amerikai fantasy, 131 perc, 2011

rendező: David Yates
forgatókönyvíró: Steve Kloves
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Eduardo Serra
producer: David Barron, David Heyman
vágó: Mark Day

szereplő(k):
Daniel Radcliffe (Harry Potter)
Ralph Fiennes (Voldemort)
Emma Watson (Hermione Granger)
Rupert Grint (Ron Weasley)
Michael Gambon (Albus Dumbledore)
Alan Rickman (Perselus Piton)
Helena Bonham Carter (Bellatrix Lestrange)
Tom Felton (Draco Malfoy)
Gary Oldman (Sirius Black)
Bonnie Wright (Ginny Weasley)
Jason Isaacs (Lucius Malfoy)

Nem szeretném a Harry Potter rajongókat megsérteni, de valahogy nagyon elcsúszottnak látom a varázslótanonc kalandjainak befejezését. Persze még így is jóval felülmúlja az előző részt mind tartalmilag, mind látvány szempontjából. Az utolsó fejezet láttán olyan érzése támad az embernek, mintha az alkotók már bele untak volna  a filmfolyamba s valahogy “nesze nektek” módjára pontot tesznek a történet végére. Eleve nem bizonyult jó ötletnek, hogy ketté vágták a hetedik részt. Persze a filmgyár szempontjából ez tökéletesen érthető, hisz a Worner Bros. eddigi legsikeresebb befektetése volt a Harry Potter könyvek vászonra vitele. Mielőtt levágták volna az arany tojást tojó tyúkot,  megpróbálták  az utolsó tollától is megfosztani.

A varázslótanonc és elmaradhatatlan barátai visszatérnek a varázslóiskolába, hogy megtalálják ez egyik ereklyét, amely Voldemort lelkének darabkáját őrzi. Harry átveszi az uralmat az iskola fölött, és menesztik Pitont is, aki időközben átvette az igazgatói helyet az elhunyt Dumbledore-tól. A sötét mágusok ostrom alá veszik az iskolát, de egy ideig legalábbis úgy tűnik, hogy nem képesek bevenni Roxfortot. Kiderül, hogy maga Harry is horcrux, azaz olyan ereklye, amely Voldemort lelkének egy foszlányát őrzi. Piton és Dumbledore múltjából is megtudunk néhány jelentős dolgot, bár ezek a felidézett emlékek néha kicsit kuszának és következetlennek tűnnek. A fináléban  a két ősi ellenség csap össze, s a végeredmény pedig gondolom mindenki számára egyértelmű.

A stábnak tagadhatatlanul az volt a célja, hogy az utolsó rész látványban felülmúlja az eddigieket, és méltó lezárása legyen a Potter történetnek. Ez a szándék sajnos nem sikerül résmentesen. Az akciójelenetek nem eléggé ütősek, a látvány sem az igazi, inkább erőltetett, mint lenyűgöző hatást keltenek a CGI effektusok. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a legkeményebb összecsapásokat néha megszakitják egy romantikusnak szánt villám-jelenettel, ami inkább nevetséges, mint humoros. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Voldemort alakja is egyre karikatúra szerűvé válik. Már egyáltalán nem az a misztikus, félelmetes alak, akinek még a nevét sem lehet kimondani. Abban a jelenetben, amelyben látszólag sikerül végleg átvennie a hatalmat, egészen kiábrándító módon próbál meg poénkodni.

A film persze kasszasikert aratott szinte minden országban, ám ez nem az alkotás zsenialitásának, sokkal inkább a rajongók kíváncsiságának köszönhető. Mindenki akarja tudni, hogy mi egy hosszú, izgalmas történetnek a csattanója, és ha másért nem, ezért érdemes végigülni a 130 percet a moziban. Apropó, végül egy kérdés, amit Béfé tett fel: ha Voldemort olyan nagy varázsló, miért nem varázsol magának orrot?

Hover Zsolt

A hold sötét oldala

Transformers 3.

(Transformers: Dark of the Moon)

Az Odeon Mozi programja

rendező: Michael Bay
forgatókönyvíró: Ehren Kruger
zeneszerző: Steve Jablonsky
operatőr: Amir M. Mokri
producer: Don Murphy, Ian Bryce, Tom DeSanto, Lorenzo di Bonaventura
executive producer: Michael Bay
vágó: Roger Barton, William Goldenberg, Joel Negron

szereplő(k):
Shia LaBeouf (Sam Witwicky)
Rosie Huntington-Whiteley (Carly)
Peter Cullen (Optimus Prime hangja)
Josh Duhamel (William Lennox)
Hugo Weaving (Megatron eredeti hangja)
Leonard Nimoy (Sentinel Prime eredeti hangja)
John Malkovich (Bruce)
Patrick Dempsey (Dylan)
Frances McDormand (Marissa Faireborn)

Az előző két rész sikertelensége után az alkotók nem állottak harmadszor is a Hasbro játékgyár által kitalált alakváltó gépek történetéhez nyúlni. Becsületükre legyen mondva, az eddigi próbálkozások közül ez sikerült a legjobbra. Az előző két részben ugyanis a történet gyengesége által kreált hiányérzetet, csupán nagyon kis mértékben pótolta a látvány. Ezen okulva a rendező most nem bízta a dolgot a véletlenre, és a két és félórás film csaknem kétharmadában töményen bombázza az érzékszerveinket a nagyszabású akciójelenetek által. A történet nem nagyon kapcsolódik az előző részekhez, még a főhős barátnője sem ugyanaz. Miután kap egy plecsnit a kedvenc amerikai elnöktől, akiről pálinkát is elneveztek (Barack Obama), visszatér a szürke hétköznapokba, s kissé frusztrált módon próbál bizonygatni, munkát keresni. Kisebbségi komplexusát csak növeli barátnője sikeressége. Végül természetesen ismét jönnek a gonosz vasak, akik ellen fel kell venni a harcot, és újfent értelmet nyer az élete.

A történet az első holdra-szállással indul, aminek megismerhetjük a hátterét, miszerint az egész hidegháború csupán azért robbant ki, mert az amerikaiak és az oroszok is felfedezték az idegen kívüli lények nyomait a holdon.  Az amcsik át is vizsgálják a holdba csapódott roncsot, és titkosítják az akciót. Az egész történet kicsit kuszának tűnik, néhány szereplő csak pár jelenetben tűnik fel, s marad néhány elvarratlan szál is. Az akciójelenetekben talán túlságosan antropomorfizálták a robotokat. Kicsit erőltetett például az egyik jelenetben a tipikus mexikói felállás, amikor mindenki mindenkire fegyvert fog, és a robotok az akciófilmekből már megszokott gesztussal eldobják az óriás mordályokat és ökölre mennek. Az is felfoghatatlan, hogy az irtózatos csihi-puhi közepette hogyan maradhatnak meg a törékeny kis emberkék.

Filmben persze mindent szabad, és minden lehetséges, és ha ebből az alapállásból indulunk ki, akkor jól fogjuk érezni magunkat. A két és fél órának az utolsó húsz perce tűnt csupán erőltetettnek, ekkorra már tényleg annyira jóllakik az agyunk a sok látvánnyal, hogy várnánk a stáblista megjelenését.

Hover Zsolt

Ismeretlen vizeken

A Karib-tenger kalózai 4.

(Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides)

Az Odeon Mozi programja

színes, amerikai kalandfilm, 137 perc, 2011

rendező: Rob Marshall
író: Tim Powers
forgatókönyvíró: Ted Elliott, Terry Rossio, Stuart Beattie, Jay Wolpert
zeneszerző: Hans Zimmer
operatőr: Dariusz Wolski
producer: Jerry Bruckheimer
vágó: David Brenner, Michael Kahn, Wyatt Smith

szereplő(k):
Johnny Depp (Jack Sparrow)
Penélope Cruz (Angelica)
Geoffrey Rush (Barbossa)
Ian McShane (Feketeszakáll)
Kevin McNally (Gibbs)
Sam Claflin (Philip)
Astrid Berges-Frisbey (Sziréna)
Stephen Graham (Scrum)
Gemma Ward (Tamara)

Be kell vallanom kicsit elfogult vagyok a Karib tenger kalózai nevet viselő mozifilm-sorozattal. Nekem valahogy bejönnek ezek a kalózos, mindenféle fura lényekkel teletűzdelt kalandfilmek. Ennek ellenére nem kis fenntartással ültem be megnézni a trilógia folytatását. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy a kasszasiker által motivált, a közönség rajongása által életre hívott történetek folytatásai a negyedik fejezetnél némileg kifáradnak. Mondhatni a negyedik rész a vízválasztó a mozifilmnél. Nemrég néztem meg a Halálos iram ötödik részét, ami szintén alátámasztotta ezt a feltevést, hisz már az előző része is alulmaradt a többinél. Sajnos ezúttal sem tévedtem, mivel Jack Sparrow legújabb expedíciója sokkal  kevésbé köti le az ember figyelmét, mint az eddigi kalandozások. Az alkotók azért nem lőttek annyira mellé mint más többrészes mozifilmnél, de azért sokkal többet is elvárt volna tőlük a mozinéző.

A jelenlegi kalandból kimarad jó néhány szereplő akiket megszoktunk, mondhatni megkedveltünk az előző részekben, többek között a  kedvenc  páros: Will Turner (Orlando Bloom) és Elizabeth Swann (Keira Knightley). Úgy tűnik miután megházasodtak, már nem annyira érdekes az életük (persze másokkal is előfordul ilyesmi). Az ügyeletes rossz fiú, a gonosz kalóz ezúttal Fekete Szakál. McShane a tőle telhető módon igyekszik megeleveníteni a gonosz kalóz karakterét, ami néha sikerül is, de korántsem annyira félelmetes és misztikus a legendává vált kalóz figurája, mint Davy Jons alakja az előző részekben. A történetben kevés a motiváció. Az angolok egyszerűen azért akarják felkutatni a fiatalság forrását, nehogy a Spanyolok érjenek oda hamarább (a tipikus: “én láttam meg először” élethelyzet). Jack Sparrow kapitánynak ráadásul nem is nagyon van ínyére a kaland. Johny Depp alakítása már-már rutinszerű, közel sem annyira szórakoztató, mint azt már eddig megszokhattuk tőle. Ez egyébként az egész történetre érvényes. A poénok jócskán alulmaradnak az eddigi részek színvonalához képest, és bár akciójelenetekből nincs hiány, mégis gyakran értelmetlen csetepaténak tűnik minden jelenet.

A látvány természetesen most is igyekszik pótolni a történet gyengesége által okozott hiányérzetet, de talán nem lett volna kötelező 3D-ben leforgatni a filmet. Persze mindent a közönségért hisz manapság, amikor egy új filmet vetítenek a mozikban, akkor a legtöbben azt nézik  a plakáton, hogy háromdimenziós-e a film vagy se. Ám amikor egy történet két harmada sötétben játszódik le, akkor nem sokat segít a látványon a mindent beárnyékoló 3D szemüveg.

Mindezek ellenére nem bántam meg, hogy végignéztem a Fekete Gyöngy legendás kapitányának legújabb kalandjait. Végül is azt kaptam, amit vártam. Két óra kardozós, pisztolyos kalózregényt. Aki kedvelte az eddigi részeket, az ne hagyja ki a mostanit se.

Hover Zsolt

Menekülés a valóságból

Álomháború

(Sucker Punch)

színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm,

120 perc, 2011

rendező: Zack Snyder
forgatókönyvíró: Zack Snyder, Steve Shibuya
zeneszerző: Tyler Bates, Marius De Vries
operatőr: Larry Fong
jelmeztervező: Michael Wilkinson
producer: Deborah Snyder, Zack Snyder
vágó: William Hoy

szereplő(k):
Emily Browning (Baby Doll)
Jena Malone (Rocket)
Vanessa Hudgens (Blondie)
Jamie Chung (Amber)
Abbie Cornish (Sweet Pea)
Carla Gugino (Madam Gorski)
Jon Hamm (High Roller)
Oscar Isaac (Blue)
Malcolm Scott (szakács)
Ron Selmour

 

Újabb gigantikus – vagy legalábbis annak szánt – alkotással rukkolt elő Zack Snyder. A 300, a Watchmen, és az Őrzők legendája után egy pszichotriller-szerű, kétségtelenül látványos alkotás pereg le a szemünk előtt, ha beülünk a moziba, hogy az Álomháború című filmet végignézzük. Bevallom őszintén, amikor a film véget ért, kicsit olyan érzés maradt bennem, mint a Viharsziget, vagy az Eredet című film megtekintése után: nem nagyon esett le rögtön, hogy akkor most mi is a végkicsengése a filmnek. Happy endre semmiképp ne számítsunk, és persze az azzal járó katartikus érzésre sem. Azért mégis érdekes a film alapötlete, bár nyilvánvaló, hogy az erőssége nem a témaválasztásban, hanem a látványvilág vászonra vitelében van.

A történet szerint egy mostohaapa elmegyógyintézetbe (vagy, ahogy Hofi mondaná elme gyógy- és intézetbe) záratja nevelt lányát, hogy megkaparintsa az örökséget. Egy ápoló segítségével a mostohaapa azt is elintézi, hogy pár napon belül lobotómiát  hajtsanak végre a lányon (ami az agy külső részének a megsemmisítését jelenti). Ezáltal teljesen elveszítené az emlékezetét, még a nevét sem tudná a beavatkozás után. A lány azzal védekezik, hogy egy fantáziavilágba menekül, ami szintén kétrétegű, mert még az álomvilágban is van egy másik elképzelt mesevilág. Szóval eléggé bonyolult az ügy, lényegében egy háromszintes valósággal állunk szemben, ezért sem egyértelmű a film végén, hogy akkor most mi is történt.

Persze a látványvilág azért némileg kárpótolja a mozi nézőt, még akkor is, ha nem az agyonnépszerűsített 3D-ben vetítik a filmet (legalábbis az Odeonban csak Dolby Digital formátumban lehet megtekinteni). Elképzelt második világháborús jelenetek, sárkányok, orkok az ellenfelei a főhősnek, és persze a hozzá csatlakozó lányoknak. Minden alkalommal, amikor meg akarnak szerezni egy tárgyat, ami a szökésüket elősegítené, ilyen fantázialények állják az útjukat.

A történet végkicsengése, amint már említettem kicsit furcsa. Csak egy ápoltnak sikerül megszökni az elmegyógyintézetből, és végül a főhősön is végrehajtják a lobotómiát. Ez kicsit erőltetetté teszi a filmben többször emlegetett szlogent: megvannak az eszközeid és küzdened kell, hogy győzhess. Talán, ha Zack Snyder megmarad a kaptafánál, és másra bízza a forgatókönyv megírását, akkor eredetibb történet is kikerekedhetett volna a filmből.

Hover Zsolt

Menetrendszerinti világvége

A Föld inváziója – Csata: Los Angeles

(Battle: Los Angeles)

színes,  amerikai akciófilm, 116 perc, 2011

rendező: Jonathan Liebesman
író: Christopher Bertolini
zeneszerző: Brian Tyler
operatőr: Lukas Ettlin
producer: Jeffrey Chernov, Neal H. Moritz
vágó: Christian Wagner

szereplő(k):
Aaron Eckhart (Michael Nantz)
Michelle Rodriguez (Elena Santos)
Bridget Moynahan (Michele)
Ramon Rodriguez (William Martinez)
Will Rothhaar (Lee Imlay)
Joey King (Kirsten)
Lucas Till (Grayston tizedes)
Jim Parrack (Peter Kerns)

 

Ha annyiszor fenyegette volna végveszély kicsiny kis bolygónkat, ahányszor a filmekben előrevetítették azt,  akkor bizony nem lenne valami kényelmes az élet ezen a sárgolyón. Az utóbbi időben pedig mintha még jobban meg akarná nyomni Hollywood azt a sokat emlegetett vészcsengőt. Nem is olyan rég, a 2012. című filmben láthattuk, hogy miként árasztják el az óceánok a szárazföldet. Már az ősidőkben megjósolták a maják, hogy ebben az évben véget ér a naptár, ami persze mi mást jelentene, mint azt, hogy eljön a világvége. Visszamenve kicsit az időben, volt már itt minden, ami a világvége bekövetkeztét előidézte volna. Gonosz, csúf idegenkívüli lények akarták  megtámadni a földünket, csak azért: mert (Independence Day, 1996.). Később szintén földönkívüliek szálltak meg minket, de ezek már ocsmány óriási rovarok voltak (Csillagközi Invázió, 1997). Egy másik földönkívüli támadásban megint valami ronda lények támadnak meg minket keményen (Világok harca, 2005.). Nagyon népszerű a meteorzápor általi világvége is (Armageddon, 1998; Deep Impact, 1998; Meteor, 2009).

Persze az előző felsorolást messzemenően a teljesség igénye nélkül idéztem fel, de már így is egy elég érzékletes képet kaphatunk a hollywoodi világvége jóslatokról. A föld inváziója című filmben éppen ezért nem számíthatunk túl nagy meglepetésre. Sőt, megint az idegenkívüli lények pályáznak bolygónkra, ám ezúttal a vízkészletünkre fáj a foguk. Tudniillik a föld felszínének mintegy 71 százalékát víz borítja, s ezek a fránya idegenek a gépeikhez használják üzemanyagként az életet adó folyadékot. Sőt isznak is mint az állat, mert szervezetük sokkal jobban igényli a folyadékot, mint a mienk (a piát azonban nem komálják). Alig pár órája szállják meg földünket, és a híradó máris bejelenti: az óceánok szintje apadni kezdett. Tovább fokozódik a sztereotípiák sora abban a jelenetben, amelyben a főhősök levadásznak egy marslakót, és egy gyorstalpaló kórboncnoki tanfolyamon vesznek részt, amikor keresik a lény gyenge pontját. Az sem okoz nagy meglepetést, hogy végül a szív tájékán, csak az ellenkező oldalon találják meg azt a szervet, amelyre célozni kell, hogy kinyírhassák az idegeneket.

A történet maga úgy kezdődik, hogy egy kiöregedett tengerészgyalogos tiszt beadja a nyugdíjkérelmét, mert már elfáradt a sok háborúban, s gyötrik a régi emlékek, amikor Afganisztánban elvesztette a csapatát. Pechére pont másnap támadják meg az ufók a földet, így ugrott a nyugdíjkérelem figyelembevétele. Egy fiatal tiszt parancsnoksága alá kerül, aki önfeláldozóan felrobbantja magát, hogy pár ellenséges célponttal végezzen. A parancsnokságot a rangidős tiszt, azaz a nyugdíjas tengerészgyalogos veszi át. A katonák ismerik a parancsnok történetét, tudják hogy meghaltak az emberei a legutóbbi éles bevetésén, s azt gondolják, hogy velük sem törődik majd. Ekkor egy érzelgős jelenet keretén belül előadja főhősünk, hogy szívesebben meghalt volna ő, mint az emberei, de nem úgy alakult a dolog. Minden nap eszébe jutnak az elesett katonák, s szinte könnyekig megható módon felsorolja azok neveit, sőt a dögcédulájuk számát is.

Innentől már tényleg a régi forgatókönyvek menetét követi a film. A csapat megkeresi az ellenség gyenge pontját, az irányítóközpontot és halált megvető bátorsággal megsemmisítik azt. Miután ez a probléma is megoldódott, dicséretben részesülnek, és utasítást kapnak, hogy pihenjék ki magukat, majd a többiek elintézik az irányítás nélkül maradt ellenséget. Ők azonban igazi tengerészgyalogosok, és feltöltik a lőszerkészletet, majd tovább fojtatják a harcot.

Nem hoz  túl sok újat a fent említett film, de aki szereti a világvége jellegű ufós filmeket, az rááldozhat két órát a szabadidejéből.

Hover Zsolt

Tökéletes? – Fekete Hattyú – Black Swan

színes, amerikai filmdráma, 108 perc, 2010

rendező: Darren Aronofsky
író: Andres Heinz
forgatókönyvíró: Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin
zeneszerző: Clint Mansell
operatőr: Matthew Libatique
jelmeztervező: Amy Westcott
producer: Scott Franklin, Mike Medavoy, Arnold Messer, Brian Oliver
vágó: Andrew Weisblum

szereplő(k):
Natalie Portman (Nina Sayers)
Mila Kunis (Lily)
Winona Ryder (Beth Macintyre)
Vincent Cassel (Thomas Leroy)
Sebastian Stan (Andrew)
Toby Hemingway (Tom)
Barbara Hershey (Erica Sayers)
Ksenia Solo (Veronica)

 

Bevallom, kissé remegő kezekkel ültem ide bemutatni, illetve kicsit kielemezni Darren Aronofsky legújabb művét. Merthogy Aronofskyról csak jót vagy semmit. Ez az én alapelvem. Na nem mintha az úriember már meghalt volna (te jó ég, dehogyis!), egyszerűen arról van szó, hogy eddigi alkotásaival egyértelműen meggyőzött arról, hogy ő egy hihetetlenül tehetséges alak, aki nem csak azért ül a rendezői székbe, mert mondjuk nincs jobb dolga. És egy, a tökéletességhez közelítő filmhez ugyebár hasonszőrű filmkritika is jár(na), amit nem biztos, hogy szerény huszonegy évemmel produkálni tudok. De azért lássunk neki!

Kicsit talán el is késtem ezzel a kritikával, a Black Swan-őrület a vége fele közelít, miután zsebre tett egy nagyobb zsákra való díjat, az emberek nem igazán beszélnek róla, de hát ne is csodálkozzunk ezen, az újdonságok lépten-nyomon nőnek ki a földből, ugyan ki ér rá tavalyi dolgokkal foglalkozni? Így csak irulva-pirulva, kezemet tördelve merem bevallani, hogy csak a napokban sikerült megnéznem a Fekete Hattyút.

Jól kigondolt válaszom is megvan a miértekre – azért, mert (ahogy azt már valahol leírtam) Aronofskyhoz hangulat kell. Az ember nem ül le csak úgy a képernyője elé, “van egy kis szabadidőm, hadd nézzek meg valamit!”-felkiáltással, hogy aztán a rendező egyik filmjénél kössön ki! Ugyanmár! Aki ismer akár csak egyet is az alkotásai közül, az tudja, hogy nem egy akármilyen hollywoodi filmgyárossal állunk szembe.

Aronofsky egyszerű témákat dolgoz fel, filmjeinek a legbanálisabb üzenetei vannak, de valahogy képes mindezt úgy kivitelezni, hogy utána napokig másra se tudjon gondolni a nyájas néző. A Pi-ben és a Requiem for a Dream-ben megmutatta, milyen is az élet, illetve az egyszerű ember negatív oldala, hogy is van az, amikor valamit egyszerűen nem tudunk vagy nem akarunk folytatni. Aztán a The Fountain-ben azt is megcsodálhattuk, hogy melyek az igazán szép dolgok, amiért igenis érdemes tovább menni, cselekedni. A The Wrestler című alkotáshoz sajnos még valahogy nem volt szerencsém, viszont irtó kiváncsian vártam, hogy akkor a Black Swan-ban melyik oldallal találkozunk majd?

Erre a kérdésre bizony nem tudtam válaszolni! Van itt minden, kéremszépen, a csúnya valóságtól a gyönyörű kiteljesedésig. A történet megintcsak roppant egyszerű. Az anyja szigorúan pásztázó tekintete alatt élő Nina élete előadására készül – Csajkovszkij fehér és fekete hattyúját kell megformálnia – mindkettőt hitelesen és a lehető legtökéletesebben. Hogy ez sikerül-e neki, azt már a kiváncsi filmnézőre bízom, inkább csak annyit lőnék le a poénból, hogy miközben a gyönyörű táncosnő szerepeit próbálgatja, fokozatosan ráeszmél arra, hogy a tökéletes előadáshoz nem elég a beleélés – azonosulni kell a szereppel. Merthogy tökéletes előadás az, amikor már nem csak előad valaki, hanem teljes mértékben átérez és átél.

Itt nem a már jócskán közhelyessé vált Jó és Rossz harcáról van szó, éppen ellenkezőleg, a kettő együttlétezéséről, merthogy bármiféle tökéletesség csak a kettő egyenlő mértékű jelenlétével érhető el. Az elv, miszerint mindig a Jó győz, mindig neki kell felülkerekednie, már elkoptatott és lejárt mese. A kettőt kell valahogy kibékíteni, összebarátkoztatni, és akkor… akkor lehet valamit kezdeni a dolgokkal.

Natalie Portman egyszerűen csodálatos. Nem tudok elképzelni sem más színésznőt, aki ennyire hitelesen elő tudná adni ezt a szerepet, minden egyes percben elhisszük neki, amit mutat, amit megformál, ha nem ő kapta volna az Oscar-díjat, egyetlen filmet sem néznék meg a továbbiakban.

Emellett kiemelném még az operatőr munkáját, aki valószinűleg balettozni is megtanult a színészekkel együtt, másképp nem tudom elképzelni, hogyan készíthette azokat a felvételeket!

Aki már többé-kevésbé ismeri és szereti is Aronofsky munkáit, az  szerintem imádni fogja a Black Swant. Aki meg még egyetlen filmjét sem látta, az nyugodtan kezdheti a sort ezzel!

Kőrössy Andrea

 

Antihősök akcióban

Zöld darázs

(The Green Hornet)

színes, amerikai akciófilm, 119 perc, 2011

rendező: Michel Gondry
forgatókönyvíró: Evan Goldberg, Seth Rogen
zeneszerző: James Newton Howard
operatőr: John Schwartzman
producer: Neal H. Moritz
vágó: Michael Tronick

szereplő(k):
Seth Rogen (Britt Reid / Zöld darázs)
Jay Chou (Kato)
Cameron Diaz (Lenore Case)
Christoph Waltz (Chudnofsky)
Tom Wilkinson (James Reid)
David Harbour (Scanlon)
Edward Furlong (Tupper)
Edward James Olmos (Michael Axford)

 

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy milyen véleményt lehetne megfogalmazni a Zöld darázs című alkotással kapsolatban. Talán a azért siklott félre valahol ez a film, mert már 1992. óta tervezgetik a régi képregényhős történetének megfilmesítését.

A figura és segítője, Kato kalandjainak kezdete a régmúltra nyúlnak vissza, a 30-as években követhették a rádió hallgatók figyelemmel bűnüldözői tevékenységüket, később képregényben is feltűntek és sorozatban is láthatóak voltak. Az egyikben Bruce Lee játszotta Kato karakterét.  Az eltelt évek alatt  George Clooney, Greg Kinnear, Mark Wahlberg neve is felmerült, mint főszereplő. A főhős társa, Kato eljátszására pedig Jason Scott Lee és Stephen Chow is esélyes volt. A rendezők is egymásnak adták a stafétabotot, Michel Gondry, Kevin Smith és Chow is ülhetett a rendezői székben, végül nagy nehezen újra visszaédesgették Gondryt a film élére, Seth Rogen akkor már jó ideje a fedélzeten tartózkodott.

A történet arról szól, hogy egy médiamágnás fia, Britt Reid a gazdag gyerekek tipikus életútját követve lumpoló, semmivel sem törődő ifjúvá cseperedik. Apja, mint a helyi újság, a The Daily Sentinel igazgatója tényfeltáró írásaival felveszi a harcot a bűnözés és korrupció ellen. Britt épp egy átmulatott éjszaka után igyekszik haza a limuzinjával, amikor azzal szembesül, hogy az apja elhunyt. Az árván maradt ifjú nem tud mit kezdeni magával, bár nem volt felhőtlen viszonya édesapjával, annak halála mégis nagy ürességet hagy benne. Összehaverkodik a sofőrrel, aki mellesleg isteni kávét tud főzni, remek műszaki érzékkel is megáldotta a fennvaló, és profi a harcművészetekben is. Először csak a hecc kedvéért ruccannak ki az éjszakába, hogy valami csínytevést vigyenek véghez, végül elhatározzák, hogy ők lesznek a város védelmező hősei. Mire menne egy szuperhős PR nélkül. Ha senki nem értesül a véghezvitt akciókról, akkor semmit nem ér a hősködés. Szerencsére Britt örökli apja napilapját, így saját magukat tudják reklámozni. Minden főhősnek kell egy ellenség, a fő gonosz, akivel fel kell venni a harcot. Zöld Darász ellenfele a helyi maffia vezére, a vicces névvel megáldott Chudnofsky. Kettejük (pontosabban hármójuk) között zajlik le a végső leszámolás.

A történet önmagában véve nem lenne rossz, hisz a szokásos sablonos szuperhősőktől eltérő karakterek szerepelnek benne. A gond csupán az, hogy ezeket a karaktereket nagyon gyengén alakítják a színészek. A leggyengébb láncszem épp a főhőst alakító Seth Rogen. A komédiákból ismert színész talán kicsit viccesebbnek tartja magát, mint amilyen. Néha szánalmas az alakítása és egyáltalán nem illik az általa megformált karakterhez, a szuperhős ararchetipikus képéhez. Bármennyire esetlen is egy hős, valamilyen pozitívum mégis kell jellemezze. Az akciójelenetek is többnyire esetlennek bizonyulnak, még ezek sem tartják  össze a film elbeszélő menetét. A 3D-ről szót sem érdemes ejteni. Ez az első film, amiről azt éreztem, hogy tök fölösleges volt három-dimenzióban vászonra vinni.

Összefoglalva,  a Zöld Darázs című film egy kis jóindulattal egy erős B. kategóriás alkotásnak mondható, ám egyszer azért még meg lehet nézni.

Hover Zsolt

 

Tökéletlen bűnözők

Takers

(Tökéletes bűnözők)

színes, amerikai akciófilm, 201

rendező: John Luessenhop
forgatókönyvíró: John Luessenhop, Peter Allen, Gabriel Casseus, Avery Duff
zeneszerző: Paul Haslinger
operatőr: Michael Barrett
producer: William Packer, Jason Geter, T.I.
vágó: Armen Minasian

szereplő(k):
Hayden Christensen (AJ.)
Chris Brown (Jesse Attica)
Matt Dillon (Jack Welles)
Idris Elba (Gordon Cozier)
Marianne Jean-Baptiste (Naomi Cozier)
Zoe Saldana (Lilly)
Paul Walker (John Rahway)
T.I.

 

 

Néha előfordul hogy elburjánzik a munka, vagy épp viszgaidőszag van,  és az ember agya egyszerűen lerúgja a szíjat. Amikor “tele van inputtal a winchester  katedrális” (hogy Fábryt idézzem), akkor egyesek elmennek töredezés-mentesíteni a merevlemezt, és bedobnak néhány sört, meg ugyanannyi ablakot. Én más módszert szoktam alkalmazni, ilyenkor rendszerint beülök a moziba, és megnézek egy akció filmet, amiben értelmetlenül halomra lövöldözik egymást a karaktermentes színészek, és nem kell túlságosan nagy IQ bajnoknak lenni ahhoz, hogy az ember nyomon tudja követni a filmcselekményt. No és persze, ha nem sikerül egy-egy filmre eljutni a moziba, akkor “legálisan” letöltve is meg lehet nézni azt.

Nos a Takers című filmmel hasonlóan jártam. Mivel csak a fent említett igényeimet támasztottam  a film iránt, nem is kellet nagyot csalódnom. Nem horpad bele az ember agya a cselekmény megértésébe, de azért van annyi akciójelenet, hogy elbambuljunk a vászon (vagy a képernyő) előtt.

A film lényegében egy Szupercsapat-szerű bandáról szól, ám ők a barikád másik oldalán harcolnak, azaz bankrablók. Nagyon sok borsot törtek már a helyi hatóság orra alá, szinte soha nem követnek el hibát, mondhatni vérprofik. Az ügyeletes szuper-zsaru sem hiányozhat persze, akinek néha elgurul a gyógyszere, és a BTK figyelembevételének teljes mellőzésével hallgatja ki a rossz-fiúkat. Őt ez alkalommal Matt Dilton alakítja, mivel gondolom Bruce Willis épp nem ért rá, vagy időközben kiment a divatból.

A történetet kicsit megbonyolítja, hogy épp az egyik tökéletesen végrehajtott akció után szabadul ki a rács mögül egy régi bandatag, aki rögtön új melón töri a fejét, ami persze a profi módon megszervezett bankrablásokat lebonyolító csapat körében nem arat osztatlan sikert. A pénz mégis nagy úr, főleg egy rabló életében. Amikor a fiúk meghányják-vetik a dolgot, kicsit drámaira sikeredik a bandavezér, Gordon Cozier (alias Idris Elba) beleegyezése: “Rablók vagyunk, ez a dolgunk”. Talán kicsit túlságosan is drámaira sikeredik a beköpés, ezért meglehetősen viccesen  hat. A rossz-fiúk levesébe beleköp a már említett szuper-hekus, de még  annál is jobban összekuszálja a dolgot, hogy az említett ex-sittes haver elárulja őket. A végén persze olyan lövöldözés kerekedik, hogy a fegyvergyárak könnyesre sírnák a párnájukat az elfogyott lőszermennyiség láttán, és eléggé sok a töketlenkedés is.

Aki hasonlóan kevés igényeket támaszt a filmmel szemben mint én, az nem fog csalódni benne, mert az egyszer megnézhetős filmek kategóriájába simán belefér. Könnyű kis akciófilm a Takers, ami elszórakoztatja az embert, de ennek ellenére nem kell túl nagy dramaturgiai elvárásokat támasztani vele szemben.

Hover Zsolt

 

 

 

Elfuserált Tron örökség

Tron: Az örökség

(Tron: Legacy)

színes, amerikai akciófilm, 126 perc, 2010

rendező: Joseph Kosinski
forgatókönyvíró: Adam Horowitz, Richard Jefferies, Edward Kitsis
zeneszerző: Daft Punk
operatőr: Claudio Miranda
producer: Sean Bailey, Steven Lisberger
vágó: James Haygood

szereplő(k):
Jeff Bridges (Kevin Flynn)
Garrett Hedlund (Sam Flynn)
Olivia Wilde (Quorra)
James Frain (Jarvis)
Michael Sheen (Castor)
Bruce Boxleitner (Alan Bradley)

Beau Garrett (Siren Jem)
Amy Esterle (Mrs. Flynn)

 

Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a Remake-ek korát éljük. A rendezők egyre többször nyúlnak régi jól bevált forgatókönyvekhez, kicsit leporolják, majd kidobják 3D-be s már meg is van a siker. Vagy legalábbis azt remélik a filmgyártók. A terv persze nem mindig sikerül résmentesen, és a nagy beharangozásokat sokszor nagy pofára esés követi. Valahogy így volt ez a Tron felújított változatával is. A rajongók tűkön ülve várták a film premierjét, aztán eléggé csalódniuk kellett a mozivászon előtt.

Persze nem azt mondom, hogy úgy rossz az alkotás, ahogy van, de azért a megalomán filmelőzetesek láttán kicsit többre számítottam. Körülbelül fél órán át még a 3D sem segített, hiszen a film első jeleneteit két dimenzióban forgatták. Aztán szó ami szó valóban látványosra sikeredett a neonpizsis programok összecsapása, de azért valamivel több akció is elfért volna a történetben. A klasszikus jelenet, amikor a digitális világban a motorok falat húznak maguk után kicsit hosszabb is lehetett volna. A régi verziónak is ez volt az egyik legismertebb jelenete.

A történet azonban kicsit lehetne változatosabb is. Megnéztem az 1982-es filmet is (Tron: A számítógép lázadása) miután kijöttem a moziból, és az volt az érzésem, hogy ha már újraforgatták a Disney klasszikust, ami annak idején korszakalkotó volt a maga nemében, jobban ragaszkodhattak volna a régi forgatókönyvhöz. Persze a régi film mai szemmel nézve kicsit gagyinak tűnik, de nem szabad elfelejteni, hogy majdnem harminc évvel ezelőtt, a számítógépes effektusok virágkora előtt készült, s ennek ellenére jobban lekötött, mint az idei verzió. Az újraforgatott film cselekményét gyakorlatilag két-három egyszerű bővített mondatban is le lehet írni. Kevin Flynn (Jeff Bridges) egy menő szoftvercég tulajdonosa egy korszakalkotó alkotáson dolgozik, mely megváltoztatja az egész világ felfogását, de egy kísérlet közben a digitális világ rabjává válik. Kevin fia, Sam húsz évvel később megtalálja apja titkos laboratóriumát, és ő is átlép az apja által megalkotott világba, ami annyi időn keresztül egy teljes birodalommá nőtte ki magát. A fő ellenség egy Clu nevű program, aki hadseregével át akar lépni  az emberek világába, hogy mindenkit leigázzon. Apa és fia azonban egy Quorra nevű izomorf program segítségével megakadályozza ezt. Röviden ennyi lenne a sztori.

A történet gyengesége ellenére azért mégis érdemes megnézni a filmet, mert a látványvilág és a zene is egészen érdekes, és valóban olyan érzésünk támad, mintha mi is átlépnénk a digitális világ határát.

Ki a meganagy gonosztevő?

Megaagy (Megamind)

színes, amerikai animációs film, 96 perc, 2010

rendező: Tom McGrath
forgatókönyvíró: Alan J. Schoolcraft, Brent Simons
producer: Lara Breay, Denise Nolan Cascino
executive producer: Ben Stiller
szereplő(k):
Will Ferrell (Megaagy hangja)
Jonah Hill (Titán hangja)
Brad Pitt (Metro Man hangja)
Tina Fey (Roxanne Ritchi hangja)
David Cross (Minion hangja)
Ben Stiller (Bernard hangja)
Jessica Schulte (Megaagy anyja hangja)
Justin Theroux (Megaagy apja hangja)

 

 

Hova jut az ember, ha élete legfontosabb mondatáról lemarad, melyet a szülei jó tanácsként akartak volna neki elmondani? Milyen hatással van a személyiségre, hogyha valakit gyerekkorától kezdve beskatulyáznak?  Ki dönti el azt, hogy valakiből a világ legnagyobb gonosztevője lesz, vagy pedig az ügyeletes jófiú? Tom McGrath a Dreamworks legújabb alkotásában többek között ezekre a kérdésekre igyekszik megadni a választ.

A Megaagy című animációs filmről sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképpen sem, hogy a klasszikus jó és rossz közötti harc nagy kérdéseit mutatja be. Kicsit olyan ez a rajzfilm, mint a mi világunk. Nem lehet már tudni, hogy ki a jó, és ki a gonosz, nehezen tudja az ember sokszor eldönteni, hogy melyik oldalhoz tartozik lényegében véve. A fő üzenete a filmnek szerintem az, hogy nem szabad engedni, hogy mások mondják meg, hogy milyenek legyünk. Persze ez így megfogalmazva eléggé közhelyesen hangzik, mégis az élet is azt bizonyítja, hogy bizony sokszor beállunk a sorba akkor, maikor oda tuszkolnak minket.

A történet két főhőse Megaagy és Metrómen egy távoli bolygóról menekültek meg szüleik segítségével, akik viszont nem kísérhették el kicsinyeiket a föld nevű bolygóra. Mindketten természetfeletti képességekkel rendelkeznek, de a földet érési helyük predestinálja őket későbbi sorsukra. Amíg Megaagy egy börtön udvarán landol, és gonosztevők között nevelkedik fel, addig Metrómen egy idilli kertváros óvodájának az udvarán ér földet. Megaagy nem dönti el rögtön, hogy gonosz lesz, de az állandó kirekesztettség végül is megérleli benne a gondolatot: a világ legnagyobb gonosztevőjévé kell vállnia. Ősi ellenségét mindenáron le akarja győzni és ez egy szép nap sikerül is neki. De mihez kezd a fő gonosz ellenfél nélkül?

A Megaagy című alkotást mindenképpen megéri megnézni valamikor az ünnepek előtt, közben, vagy után a családunkkal. Annak ellenére, hogy sokszor igen naiv a történet elbeszélő stílusa tartalmas kikapcsolódást nyújthat az egész családnak.